Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Előszó Éles Bulcsú képei mögé (Sándor Zsuzsa)

2009.07.06

Az ember vizuális világát, képlátását és képalkotó-képértelmező látásmódját két vagy még inkább háromféle viszonyrendszer határozza meg. Az egyik a tárgyi hasonlóság és (fogalmi) azonosítás: mi az, ami látható, mit ábrázol a festmény vagy a szobor, a fotó vagy bármiféle műalkotás. A másik összetevő a látási érzékletek – esetenként taktilis vagy auditív szférát is megmozgató – terepe: a színek és formák sokfélesége. A harmadik valami nehezebben megfogható, az emberben mélyen rejlő érzelmi-kognitív komplexitás: a kompozícióban testet öltő ember-lét. Ez utóbbi esetében az érzékelési modalitásban teremtődik meg a ritmus és a szerkezet, és a belőlük létrejövő rend.

Éles Bulcsú képeit alapvetően absztrakt vizualitás jellemzi, ebbe olt bele titokzatosan, máskor szimbolikusan felsejlő figurativitást. Egyik alkotásán egy emberalak, másikon egy arc vagy egy kereszt, vagy éppenséggel egy faág bontakozik ki a színek és formák kavargásából. Mi sem bizonyítja jobban, mint a címek tárgyi-figuratív tartalma, hogy ezek nemcsak a néző víziói, nemcsak egyéni belelátások, hanem nagyon is a művész szándékai szerint valók. A beszélő, alkalmanként pedig egyenesen az elbeszélő-leíró címek természetszerűen befolyásolják a képek nézegetése közben alakuló, formálódó gondolatainkat. Ezzel együtt azonban úgy vélem, hogy a tisztán-elvontan vizuális tartalmak, az érzésekben és érzelmekben, illetve az asszociációkban érvényre jutó pszichikai hatások a mérvadók művészetében.

Festményei minden vonatkozásukban karakteres képviselői ennek a művészeti ágnak. Ízig-vérig festmények: az alkotó a két dimenziót használva a színekre, színviszonylatokra és színhatásokra építi műveit. A türkizkék körül rezegnek, szinte foszforeszkálnak a hideg sárgák és a narancsok; a zöldek, meleg sárgák vagy a pasztell-fehéresek között kiabál a kontrasztként beültetett vörös; a tört színárnyalatokkal élénken ragyogók feleselgetnek.

Nem kísérletezik a plasztikus illúzióteremtéssel, szellemiségétől idegen ez a kegyes csalás. A képmezőt felületként kezelve, szinte írja műveit. Olyan könnyedén kezeli az ecsetet, mint ahogyan általában tesszük azt a tollal írás közben. A teljes felszabadultság, az eszközzel történő eggyé válás érződik akkor is, amikor széles vonalhálókba szervezi a mozgásirányokat és akkor is, amikor pasztózus oldottsággal kezeli a festéket. Néha ugyanis a konstruktív hajlama kerül előtérbe, máskor inkább a lírai, ám minden esetben mélyről jövő expresszivitással szervesülve.

És az ember nézőként mit tehet? Mindennapi élettapasztalatai alapján szeretné, ha a kép hasonlítana megszokott látványaihoz, ha pontosan válaszolna a „mit ábrázol” kérdésre. Ám ha ez nem valósul meg, akkor ő is szívesen felszabadítja magát, és előre engedi biológiai, genetikai és pszichikai értelemben kódolt érzékleteit. Hagyja, hogy elárasszák a színek és a formák, szellemét és zsigereit átjárja a képekből áradó dinamika, engedi, hogy a kép magával ragadja saját belső világába. Így hatnak ránk, ezt cselekszik velünk az itt látható festmények is.

A szó lassú, keresgélő és tétova ott, ahol a kép azonnal és biztosan láttat és hat. Kerüljenek tehát ezek a mondatok és gondolatok zárójelbe és sokkal inkább Éles Bulcsú képei mögé, mintsem elé. 
 
Sándor Zsuzsa főiskolai docens (Comenius Tanítóképző Főiskola Sárospatak)

2008