Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Játék „élesben” (Szabó Elemér)

2012.09.24

Éles Bulcsú, a fiatal debreceni képzőművész (U. 30!) méltatását lehetne kezdeni eddigi intenzív, tudatos, sűrű pályájának jelentős állomásai sorolásával, a művészeti szakközépiskola, a vizuális kommunikáció, a Képzőművészeti Egyetem emlegetésével, különböző díjainak (nívódíj, fődíj), csoportos és egyéni, hazai és nemzetközi kiállításainak listájával, de az elismerésre méltó szakmai életrajz fontos adatait részletezi Bulcsú igényesen kiállított katalógusa, melyet mindenkinek ajánlok tanulmányozásra.

Áttekintve a CV-t mégis, ami számomra szembeötlik, és amit kiemelnék, az a tematikus tárlatok hívószavainak, formáinak széles spektruma, nem is beszélve a művek technikai sokszínűségéről. Festmények, grafikák, kisgrafikák, ex librisek, installációk, festett macskakövek a szentendrei utcán, kisképek, akvarellek, linómetszetek… szerepelnek a Víz és élet, Arcok és sorsok, a groteszk, a Fresh Art (friss, kortárs mustra), a portré, stb. előzetes szempontjainak megfelelően. A hagyományos festészeti és grafikai eljárások és technikáktól (akril, tus, tempera…) a szitanyomaton keresztül a digitális megoldásokig láthatjuk könnyedén mozogni mesterségbeli profizmusát. A hivatalos kiállítási helyszíneken túllépve találkozhattam képeivel különböző közösségi terekben: könyvtárban, gimnáziumi szertárban, borozóban, az interneten, és most éppen egy klubban vagyunk.

Többen értékelték, elemezték már Éles Bulcsú művészetét, hozzáértő esztéták, művészeti írók, egyetemi szakemberek a befogadót – tehát engem is – gazdagító szempontokkal és gondolatokkal. Ezért egyrészt megtisztelő, másrészt kicsit ijesztő is feladatom, hogy a soron következő Éles-kiállítást itt Balmazújvárosban megfelelően bevezessem és megnyissam, hiszen nem a művészettörténet, hanem a társadalomtudományok területéről teszek vizuális és szellemi kalandokban gazdag vargabetűt Éles Bulcsú képeinek köszönhetően, az ő személyes meghívására, vagy még inkább az ő alkotásainak személyes indíttatására.

Fokozható tovább az Éles-művek többoldalúságát kiemelendő leírás, ha hivatkozunk az említett recepciók kifejezetten stiláris-esztétikai hangsúlyainak különbözőségére. Itt a következő szempontokra hívnám fel a figyelmet: aktus és gesztus expresszivitása, a színhasználat pszichológiája, absztrakció és konstruktivitás, síkszerűség és dekorativitás, figurális szimbolizmus és asszociativitás, mozgásirányok dinamikája és kompozíció... Láthatóan szerteágazó a diskurzus. Az alkotó saját szavait is idézve – igaz két különböző helyen és helyzetben elhangzott mondatait fűzöm itt most egybe – az absztrakt és a figurális határait is kutatja játékosan, mert az ilyen játék közben egyszerűen jól érzi magát. A játékról, ami „élesben” folyik, még lesz szó.

A gazdag alkotói fantázia demonstrálására szolgálna a tematika pluralizmusának számbavétele is, ami általánosan fogalmazva része kell, hogy legyen egy kiállítás ajánlásának, vagyis sorolhatnám, hogy mit is láthatunk. A példák kiragadásával párhuzamosan viszont megpróbálkozom egy szubjektív élménybeszámolóval is, mintegy „belemegyek a játékba”, és – képletesen szólva – annak vonalvezetését nem szánom feltétlenül követendő példának, inkább vitaindítónak. Műélvező tekintetünk találkozhat természeti formákkal, lovakkal, vadalmafával, de a fenyőfák közül kiemelkedő, azt ellenpontozó modern geometrikus templomtoronnyal (az absztrakt, mint a transzcendencia metaforája?). A szentendrei sorozatban barokk torony díszíti mesterien az impozáns utcaképet (kulturálisan megformált világ). A mesterséges környezet tematikáján belül, de mégis talán az említett szakrális, vagy éppen a „hagyományosan esztétikus” tornyok ellenpontjaként, a formai analógia mentén értelmeződhetnek a (gyár)kémények, illetve a sötétlilás és kék tónusok „színdramaturgiája” teremthet konnotatív viszonyt, és azon belül gondolati „töltést”, feszültséget, jelentést szállító „áramot” kéményeink és a bibliai Bábel tornya között, nem beszélve a bábeli „káosz-kompozíció” és az egyenlő oldalú háromszögek „szent csúcsainak” egymásra vonatkozó igen komoly játékáról. Hogy ezt az egy megnyitott játékos kört, „körjátékot” szerkezetileg bezárjam, megemlítem, hogy a katolikus templom és a toronyházak nem csak eltérő szellemi – és konkrétan más színre festett – háttérrel rendelkeznek, hanem a játék fokozásaként „egy lapon” említendők, legalábbis a katalógus tudatos kompozíciójának szempontjából.

A színek tudatos érték-szimbolizációjának lehetőségét erősítheti meg az előbb emlegetett hidegek (Bábel kéményei) ellenpontjaként a szentendrei „magánmitológia” vörössárga melegsége. A „Szeretném, ha vadalmafa lennék…” című kép színkontrasztja is talán József Attila drámai sorsának/vágyának képzőművészetileg elsajátított jelentőségéből fakadhat. Fontosak a képcímek is az értelmezés szélesítéséhez.  A felületek egymásba játszása, elcsúsztatása azonban a könnyedség felszíne alatt, vagy a nézői tudat alatt kreatív feszültséget generál, „felületi feszültséget”, amely – talán nem is annyira paradox módon – bevon az alkotás érzéki-gondolati terébe. A szín felülete képzi a teret, de ez nem „színjáték”, illuzórikus plaszticitás, inkább az alkotó látásmód hűségének reális „színtere”, ahol a szín testet jelez, stilizál, ott inkább – vagy azzal párhuzamosan – a stílus elvont elve testesül.

Visszatérnék most az elsőként említett témához, a ló figurájához, ami azon túl, hogy egy szinte állandó képzőművészeti toposz a művészettörténetben, jelen esetben nem csak hogy különböző módon kontextualizálódik, hanem a különböző megfogalmazások egyenesen egymás jelentéseit járják át. A mitológiai pegazus szárnyas alakja mellett megjelennek az apokalipszis lovai, melyek ismét a Szentírást idézik, sőt parafrazeálják: szárnyas angyalok nélkül a pénz uralma rohan le minket. A Jelenések könyvében angyalok lovagolnak, de ha már itt járunk Babilonban, visszautalhatunk Bábelre a Teremtés könyvéből, annak megfelelője. A ló ott suhan az ember társaként is a lóversenyen, de a pályán tovább „ugratva” a Szent György tematika szellemi kompozícióinak variációit is (pl. Szerepcsere) a ló figurája domborítja ki, mintegy megkettőződve, tükröződve a sárkány alakjában, ismét szárnyakkal. Vagy éppen a ló eltűnése implikálhatja György sárkánnyá válását. A sárkány a „Jelenések” szereplője is. Újabb köröket futhatunk immár „lóháton”. Az „apokalipszis” jelei itt a valuták szimbólumai, és az azonosítás végett a lovak sziluettjébe lettek komponálva. Ezáltal a legkonvencionálisabb szimbólumok nyernek új jelentést a „privát eszkatológiában”. Rögtön továbblendül a forma az „Avantgárd lovacskában”. Itt már nem a kompozíció eleme, vagy gondolati-fizikai kerete a lóalak, hanem a művész kiképzendő felülete. Szinte a keretre feszítve válik éles késsel, Éles késével véshető, metszhető linóvá a ló bőre, figurája pedig, a tetovált ló válik ebben a „kép a képben” játékban a művészet lényegi geometriájának totemállatává.

Kanyarodhatnánk innen tovább, hiszen a művész művészeti reflexiója a műtermi tematikát is kijelöli, sőt a Czóbel-kép változata mintha egy reflexió lenne egy önreflexióra, ami egy kép egy újabb „képek a képben” - képről. Csakhogy itt az egyik kép egy tükörkép. A fizikai reflexió, az optikai tükröződés realitása egyben szellemi találkozás. Világképeinkkel ilyen szellemi találkozásokra hív a kiállítás képeinek világa. Most már átadom a hallgatóságnak a nézőteret, hogy alakíthassák játéktérré azt. Vigyázzunk! Csak figyelmesen, mert e teret képző síkok, képek bármennyire rétegzettek, sokrétűek is, nagyon „Élesek”! Köszönöm, hogy meghallgattak!

2012

 

A mappában található képek előnézete #1 Munkák