Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Éles Bulcsú kiállításához (Áfra János)

2014.01.26

Kedves hölgyeim és uraim!

Éles Bulcsú alkotói világát az egyszerű eszközkészlettel való kísérletezés, a gyorsaságból és vázlatosságból fakadó termékeny véletlenszerűség jellemzi. Úgy tűnik, ritkán gondolkodik nagyobb kompozíciókban, a friss impulzusok, gondolatfoszlányok és az ezekhez kapcsolódó asszociációk kapnak hirtelen formát képein.

Sok munkája a krokiszerű táj- és városábrázolás sémáit követi, a Hejce, a Homoródszentmárton és a Nagykapos című monokróm képek például a kistelepülések egy-egy jellegzetes épületét, illetve épületrendszerét idézik meg, míg az előbbi két munkán a néhányszáz fős falvak világának hangulatát a kapuzat, a fák és a falak összjátéka teremti meg, addig a közel tízezer fős lakosú Nagykapost már a kockaépületek fémjelezik. Az Enyészet című rajz egy várszerű képződményt idéz fel, ugyanakkor le is bontja a hagyományos térszerkezeteket. A hundertwasseri művészi világot színeivel és íveivel felelevenítő, ám attól kaotikusabb szerkezetiség jellemzi e mű építményét.

Sokkal apróbb épületrészletet ragad meg, kiforrottsága és finom színhasználata miatt mégis kellemesebb hatást kelt az Ablakok című kép, amely kidolgozottságának, formakezelésének és ezekből fakadó atmoszférájának köszönhetően a tárlat egyik legjobban sikerült darabja. A Műterem című tusrajz átgondoltságában rokonítható az előbbi munkával, épp ezért szintén kiemelt figyelmet érdemel. A kép hármas tagolásában rejlik valami termékeny feszültség. A háttér ablakán kinézve épületek tárulnak elénk, ám a kilátást részint takarja a középtérbe helyezett festőállvány és a rajta lévő, lovat ábrázoló vászon. Épp a takarás miatt marad rejtély, hogy látvány után készült-e a képzetes mű. Ezt sugallja legalábbis, hogy a rajz alsó harmadát az asztalon szétszórt festőkellékek stilizált formái adják.

Az Emlékmű című rajz már-már annyira túlhangsúlyozza, hogy ezzel együtt el is bizonytalanítja rejtett mondanivalóját. A stilizált térbe helyezett szobor személytelensége, az archoz vagy emberi alakhoz nem társítható, felfelé mutató kéz szimbolikus gesztusával a metafizikai dimenziókra utal, hiszen nonverbálisan az égre irányítja figyelmünket. Ennek a jelnek a legközismertebb képzőművészeti előzménye Raffaello Santi Athéni iskola című festményén lelhető fel, ahol a kép centrumában két görög filozófus beszélgetését látjuk egy termékeny pillanatba sűrítve: az ideatant megalkotó Platón az égre mutat, miközben a mellette sétáló Arisztotelész vízszintesen tartja kezét, közelebb a földhöz, mintegy a fizikai valóság, illetve a természet elsőbbségét hangsúlyozva. Az Éles Bulcsú képén látható szobor viszont a platóni mozdulatot teszi maradandóvá, ezzel a természet fizikaisága helyett a természetfeletti maradandóságát hangsúlyozva. A szoborállítás motiváltsága eleve összekapcsolódik az emlékezés metafizikájával, mert az emlékmű mindig az örökkévalóságnak akar szólni, próbál nyoma és jelenvalóvá tétele lenni valami már nem létezőnek vagy mássá lényegültnek, így ezt az egyszerű skiccet egy önreflexív játéknak tekinthetjük, hiszen olyasmit idéz meg, ami már eleve csak megidéző, ráadásul ez a megidézett emberi torzóként és nonverbális jelként szintén valami lényegileg másra utal szimbolikusan.

A Használaton kívül című kép félabsztrakt világának középpontjában mintha ismét valamiféle különös, romszerű emlékmű állna – egy funkcióját vesztett, műemlékké átlényegült egykori épület vagy gépszerkezet. Az emlékek és az emlékezés kontrollálatlan áradása meghatározó Éles Bulcsú képi gondolkodásában, szabad képzettársítás eredménye a Buszra váró című kép is, ahol egy keresztes lovag áll a buszmegállóban, a Ketten című szitanyomat pedig egy egyszerű életképet ábrázol, a kék lovakat valamiképp mégis szürreálisnak, még inkább az expresszionizmus gesztusát megismétlőnek érezhetjük, ha eszünkbe jut Franz Marc Kék ló című képe, amely majdnem pontosan száz évvel korábban született.

Az Emlékezés egy nyár-éjszakára pedig Ady Endre azonos című látomásos versét idézi fel, s ez már a szöveg első soraiból is nyilvánvalóvá válik: „Az Égből dühödt angyal dobolt / Riadót a szomoru Földre, / Legalább száz ifjú bomolt, / Legalább száz csillag lehullott, / Legalább száz párta omolt: / Különös, / Különös nyár-éjszaka volt. / Kigyúladt öreg méhesünk, / Legszebb csikónk a lábát törte, / Álmomban élő volt a holt” – mint látjuk, a vers néhány mozzanatának vizuálissá tétele fogja egybe ezt az illusztráció jellegű kompozíciót. Ehhez az apokaliptikus gondolatkörhöz kapcsolódik és mintegy az Emlékezés egy nyár-éjszakára képpárjaként működik a kiállításon a Győzött a gonosz című tusrajz.

Ugyanakkor találunk a kiállításon nonfiguratív képeket is, az Absztrakt rémálom és az Angyal című munkák részint Fátyol Zoltán akvarelljeinek logikáját idézik meg, a jelzésszerű foltok olykor figurális elemekre emlékeztetnek, de nem tudjuk őket pontosan beazonosítani, s a kép egésze is megmarad a töredezettség, a sejtetés szintjén. Az Építsünk társadalmat viszont színes kompozíció lévén kicsit többet sugall, leginkább egy biológiakönyv egyszerűsített folyamatábrájára emlékeztet. Mintha a természet körforgásának stilizált rajzát látnánk – az élénk színekkel jelzésszerűen tagolt talajrétegeket és a foltszerűen, szimbólumok segítségével ábrázolt légköri folyamatokat.

Ez a kiállítás tehát nem próbál valami megkerülhetetlen, nyilvánvaló tematikus csomópont köré szerveződni. A belső és külső impulzusok véletlenszerűsége, a pillanatnyiság határozta meg egy-egy kép létrejöttét és helyét az egymásra következő munkák között. Nem lehet tudni, mi következik. De ez a bizonytalanság a bármikor érkezni képes meglepetéseket is magában rejti.

Kívánom, hogy sok kellemes meglepetéssel szolgáljon még ez az életmű!

A művésznek gratulálok, a tárlatot pedig ezennel megnyitom.

(Kismacsi Közösségi Ház, 2014. január 24.)

 

A mappában található képek előnézete 2014, Kismacs