Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A lélek színei (Arany Lajos)

2015.08.02

A bibliai történetek, mítoszi tartalmak, a teremtett világ természeti létezői, illetve az ember alkotta elemek: a halandó képére és hasznára formált építmények – mint témák – egyaránt mozgásban tartják a fiatal képzőművész, Éles Bulcsú alkotói fantáziáját.

Tustollat vagy tempera-ecsetet vezető, linó-készítő keze vetítsen képre bibliai tartalmakat (Bábel tornya, Apokalipszis), vonjon mitikus ábrát (Szent György, Pegazus), vagy rögzítsen papírra valóságelemekből építkező környezeti motívumokat, képezzen a lapon az épített világ vagy a flóra és fauna mozzanatait formázó barázdákat és festékfoltokat, „interpikturális” fantáziát (Változat egy Czóbel-képre), jelenítsen meg profánt vagy szakrálist – ami elsőként ragadja meg figyelmünket művein: a szín.

A svájci lélekelemző filozófus, Carl Gustav Jung szerint a szín a tudatalatti anyanyelve. Szellem és élet című művében (1926) kijelenti: „Képekben dúskáló lelkem kölcsönöz a világnak színt és hangot.” Mi pedig kinyilvánítjuk: Éles Bulcsú képekkel teli lelke kölcsönöz színt a világnak… Lelkének képei nemesednek sajátos színekké az ő világában, alkotásain. Kivéve persze fekete-fehér metszeteit, grafikáit, amelyek épp fekete-fehér voltukban válnak paradox módon színessé, mert izgalmasan mély értelművé (Apokalipszis, Avantgárd lovacska).   

A művészfajta ember természethez való vonzalmát magyarázták már létvigaszkereséssel, a falak közé zártságból a végtelen szabadságba való vágyakozással, az örök művészi helyet nem lelés folytonos zarándokigényével, és sok más indítékkal. Éles Bulcsút mi vonzza a természethez? A soroltak valamelyike, mindegyike, de lehet, hogy egyike sem… Mivel képeit lehet hosszan nézegetni, közben találgathatunk…

S hogy a mitológia miért kedvelt témája? Citáljunk erre a képzőművészetet is mélyen értő írótól, Szentkuthy Miklóstól egy vallomásos megnyilatkozást: „Minden mitológiát, legfantáziásabb hitregét: végtelenül szeretek […] Mert a végső kérdésekkel […] küszködő emberek így (mítoszokban) tudták kifejezni szerelem és halál, Nagytermészet Nagytitkai által ostorozott metafizikai igényüket”. Talán ez a lelki mozgatója Éles Bulcsú képi mítoszainak. Pontosabban: ez is.  

A tájképalkotó Éles Bulcsú nem „fényképez”, nem másol. Olyan értelemben hoz létre tájképet, amilyen jelentésben – a művészetfilozófiai érzékenységének is számos tanújelét adó – Hamvas Béla definiálta, széles érvényűen ezt a képzőművészeti tematikát: „a modern tájkép a természet átszellemítése”, „a szemet érintő kozmikus érintés ábrázolása”.

Ugyancsak e kiváló gondolkodónk megközelítésére apellálhatunk, ha Éles Bulcsú alkotásainak modernitását akarjuk meghatározni: „A modern festészet az érzéki jelenségben levő szakrális lehetőség megnyilatkozása”. Igen, az érzéki jelenségben levő szakrális lehetőséget bontják ki ezek a művek: a lélek tájait járva be, a lélek színeit tárják elénk, a köznapi, a triviális, a magától értetődő, az érzékelhető, valóságos elemet kiindulópontként szerepeltetve, hogy aztán a Titkok, a valóságfölötti, a természetfeletti világába érjünk; például a Szentendre-sor elrugaszkodási pontja a Duna-kanyar csodás településének több háza, épületegyüttese, ám a néző lelkében a képek végül olyan hatalmasra növelt hangulati térbe érkeznek, amely mező, megtartva a Szentendre-képzetet, egyszersmind metafizikai tér.

Csoda esik itt: a profán (a házsor jelensége) lényegszerűvé „egyszerűsödik”, „szent színeket” hordozóvá, lélekemelővé lesz, szakrálissá emelkedik; elemi erővel evokálja a tárgyat a műbefogadó lelkében.

Arany Lajos Holló László-díjas művészeti író

2012