Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


„Képek, szavak” – avagy Éles Bulcsú képeibe kódolt narratívája

2018.10.27

Kezembe véve Éles Bulcsú képzőművész, művészeti író és a tanításban, nevelésben fontos szerepet vállaló tanár „Képek, Szavak” című kötetét, az jut eszembe, hogy milyen jó is ez.

Miszerint egy fiatal művész gondol egyet, és összegzi az eddigi munkásságát, majd egy szűk válogatásban összeszerkeszti a reprodukciókat úgy, hogy a művészeti írásait is beemeli a kiadványba. Valóban jó dolog ez, mert így ki is teljesedik egy kép egyrészt a művészről másrészt arról, hogy miként gondolkodik önmagáról, a művészetről, másokról.

Éles Bulcsú, vagyis az ifjú „jelhagyó” tanár, az íráskészség és a képalkotás terén gyűjtött tapasztalatait összegezve most mások elé kívánja teríteni munkájának eredményét.

Jó dolog ez, mert a művészet, mint alkotó tevékenység és a kritikai, elemző írás gyakorlata mintaként is szolgálhat a jövő generáció számára.

Jó dolog ez, persze nagy felelősséggel is jár, ha valaki az oktatás, a mintaadás terén dolgozik tanárként.

Jelen esetben Éles Bulcsú olyan kiadványban foglalja össze saját műveinek reprodukcióit és művészeti írásait, kiállítás megnyitó szövegeit, gondolatait, amelyek tanári munkájával kiegészülve utat nyithatnak az alkotói attitűdök megismerése, a képzőművészet nagy áramlatai mellett egyes alkotók pályájának megismertetésére, de a saját művészetének és kritikai szemléletének átadására, vagyis az ő szándékai szerint a közvetítésre érdemes gondolatainak áramlására.

Lapozgatva ezt a katalógust, olyan kérdések hívódnak elő az emberben, szinte észrevétlenül és talán akaratlanul, amelyek egyébként látszólag keveseket foglalkoztatnak ugyan, de sok gondot okoznak összességében társadalmi szinten a legtöbbünknek. Egyik ilyen tétel a művészet és jövőbe mutató problematikája, ami nem érthető meg a mai művészeti viszonyok és közállapot vizsgálata nélkül. A művészet és a társadalom viszonyának ellehetetlenedése is fontos tanulságokkal szolgálhat.

Ülök egy nagy, százéves fotelben, kezemben Éles Bulcsú Képek, szavak gyűjteményével. Mivel a katalógus szerzője aktív tanár, óhatatlanul is elgondolkodom az országosan egyre mélyülő oktatással kapcsolatos problémákon.

Már megint.

Újra és újra átfut rajtam és csak remélni tudom, hogy végre kiderül, mi okozza a problémákat valójában. Felteszem a kérdést ismét magamnak, hogy mi lehet a jó megoldás, hiszen a pedagógiában vétett hibák sosem azonnal, hanem évek távlatában fejtik ki áldatlan hatásukat és romboló eredménnyel járnak társadalmi szinten is. A művészeti nevelés és oktatás szándékos megnyirbálása az alap és középfokú képzésben katasztrofális állapotot eredményezett országszerte. A lecsökkentett, majd lényegében megszüntetett „rajzórák” hiánya egyre mélyülő gondokkal szembesíti az egész társadalmat. Éles Bulcsú személyes és önkéntes missziója is pont ezért fontos és nyilvánosságra is érdemes, véleményem szerint: a tanulságok, a tapasztalatok, az élmények és a tudás átadásának készsége, szándéka és napi gyakorlata követendő lehet mások számára.

Jó dolog ez.

Képek és szavak, szépen sorban, válaszok és kérdések egymás után.

Azután új kérdések és újabbak és még újabbak.

Ha ez nincsen meg valamilyen okból, akkor a generációk között megszakad a közvetlen kapcsolat, érthetetlenné és értéktelenné válik a világ. A vizuális nevelés elmaradása a személyiség formálás során (később jóformán pótolhatatlanul) maradandó hiányosságokat mutatnak, hangsúlyozottan az általános műveltség, az egészséges személyiség kialakulásának esélye esetében is.

Ülök egy nagy, százéves fotelben, kezemben Éles Bulcsú Képek, szavak katalógusával és nem hagy nyugodni a dolog.

A társadalom felől a művészet felé irányuló nyitottság és befogadói igény ki sem alakulhat, a művészet befogadására tett kísérletek sorra elbuknak, mert a társadalom tagjai nem beszélik azt a nyelvet, amely a saját kultúrájuk, művészetük és szellemi értékeik megértéséhez, befogadásához és élményalapú örömforrásukhoz szükségeltetne.

Mindez az oktatás bűnös hiányossága.

Generációk fosztattak meg a földi lét teljességének örömétől, hiszen a világ kulturális gazdagságát, az emberi élet sokszínű csodáit és művészeti produktumait értetlenség okán kénytelenek elkerülni.

Nem jó dolog ez.

Én meg ülök egy nagy, százéves fotelben, kezemben a katalógussal.

Ha innen tekintek a Képek, szavak kötetre, akkor nem csupán képek és szavak összessége ez a kiadvány. Ugyanis van valami, ami egy művészt ki tud emelni a sajátosan, szinte személyre szabott, előre gyártott skatulyájából, a csak neki szánt előítélet-dobozból, melyben mozgásképtelenségre kárhoztatná tulajdonképpen önnön társadalma a művészt.

Ez a valami pedig nem más, mint pontosan az alkotás, a művészet maga. Ez, egy olyan szabadságféle dolog. Valami olyasmi, ami egy magányosnak tűnő égitesthez hasonlatos: valahol lebeg a nagy világegyetem végtelenjében a szédületes mennyiségű galaxis között. A sok-sok mondattá formálódott szó vagy szavakká összeállt betűalak meg testet öltve hömpölyög és pörög, forog egy határozott irányba repítve önmagát, részeként a nagy-nagy egésznek, ahol a ragyogóan fénylő színek a mélységes sötétségben áradnak szerteszét.

Igen, pont olyan ez, mint amikor a dinamikus rajzok, grafikák és festmények születésekor két dimenzióba nyomja, préseli bele a létező összes három dimenziót a művész, meg még az időt is mellé, és az összes Istenség végeláthatatlan örömét és szeretetét.

Tömörítve kap új óriás léptéket és időszámítást, anyagot és testet is általa minden létező és nem létező dolog egyaránt. Persze az is meglehet, hogy határozott és gyengéd gesztusokon keresztül tárgyiasul az időtlen nyugalom, vágy és akarat. Lehet, hogy ez lesz az, ami erősíti az elhatározást, majd az aktív mozdulat végül befejezi az érzelem ívének vonalát, láthatóvá téve, formát kreálva léleknek és gondolatnak.

Nem is tudom.

Talán.

Ha az ember kezébe időben jelhagyó eszköz kerül, jó eséllyel történik valami, amivel hozzá-tehet valamit a NAGY történethez. Ha több eszközhöz jut és tartósan megmarad a markában, akkor a NAGY történetet befolyásolni is képessé válhat, vagyis alkalma adódhat alakítani valamelyest a kollektív, nagy és közös történéseket akár.

Kitartás kérdése – mondhatnánk.

Nem is tudom.

Talán.

Ülök egy százéves, nagy fotelben, kezemben Éles Bulcsú Képek, szavak katalógusával.

Nézegetem, ahogyan könnyed eleganciával készített festményeivel egyfajta oldott geometrikus absztrakcióban dolgozza fel a valóságosnak látszó figurális környezet impresszióit.

Írásaiban ugyanilyen módszerrel idéz meg személyes történeteket, amelyeket sajátos személyességű átiratokban komponál tisztességes hangú és korrekt szakmai értékelésekké. Véleményét egy reális képből kiindulva csak addig absztrahálja, amíg a kompozíció, vagyis a teljes szöveg értelmezhetőségének határai azt megengedik. Nem akar káoszt, helyette saját rendet kíván teremteni. Szüksége is van rá, mert a tanítás mindennapi gyakorlatában nem lehet mellébeszélni, tilos késni és minden kérdésre korrekt, érthető és igaz választ kell adni.

Éles Bulcsú tehát nincs könnyű helyzetben: tanárként szembesül az oktatás alapvető filozófiai problémáival is, amelyek megoldására – rajta kívülálló okok miatt – nem sok remény mutatkozik.

De nem adja fel.

Az ízlés és az érzelmek fejleszthetőek, a tudás gyarapítható, mégpedig akkor a leghatékonyabban, ha az oktatási szisztéma a teljesség igényével törekedik a komplexitásra. Alattvalók képzése helyett érzékeny, minden irányban kiterjedt ismeretekkel rendelkező, intelligens és érző emberek társadalmában érdemes gondolkodni, amiben az oktatásé a kulcsszerep. A közoktatásban érdekelt iskolákban tanítók feladata hagyományosan, hogy megtanítsák számolni a gyermekeket, megismertessék a betűkkel, az írással és olvasással, a társadalomban történő eligazodással, a közösségben való lét fontosságával, a fizikai és biológiai környezetünk világával, rendszerével és törvényeivel, idegen nyelvekkel, a világ történelmi vonatkozásaival, stb.

És mindezek összességéből mára valahogyan kiszerkesztettük a kultúra nemes ágazatát a művészet megismertetését. A képzőművészet és más művészeti ágak világát egyszerűen kirekesztettük az oktatásból, nem számolva a fájdalmasan tragikus következményekkel. Azokban az országokban, ahol a művészeti képzés része a közoktatásnak, ott erősödik a közösségi szellem és közösségi akarat, az együttélés szabályainak tiszteletben tartása, a segítségnyújtás és tolerancia. A művészeti oktatás hatására bizony a kulturális értékek és örökségek szeretete és őrzése, a művészet befogadásának képessége, a sokirányú érdeklődés pozitív hatása érezhetően egészségesebb társadalmi viszonyokat eredményez és nem utolsó sorban a minőségi élet gazdagításában is tevékenyen részt vesz. Segít továbbá a gazdaság élénkítésében is, mert a munkavállalói oldalon sokkal kiműveltebb és szerteágazóbb tudással rendelkező, kreatívabb, rátermettebb, intelligensebb humán erőforrásra számíthatnak a munkaadók, vállalkozások.

Rám esteledett és én még mindig ülök egy százéves, nagy fotelben, kezemben Éles Bulcsú Képek, szavak katalógusával.

Azon pörgök, hogy mennyire áll vesztésre tulajdonképpen a világban a kultúra a kulturálatlansággal szemben, a tudás a tudatlansággal, a nyitottság a kirekesztő zártsággal, az önzés az alázatos önzetlenséggel, az érzékenység az érzéketlenséggel.

Aztán eszembe jut, hogy végezetül minden emberi tett előjelét a szándék rajzolja fel tulajdonképpen a történésekre. A művész indítéka, az alkotó szándéka pedig szeretetből való. Az előjelen túl tehetségből, erőből, alázatból, odafigyelésből, gyengédségből, aggódásból, tisztaságból és megannyi szorgalomból áll össze végül a mű.

És akkor itt van Debrecenben egy fiatal művész és nekilát annak, hogy minden nehézség dacára oktassa a gyermekeket, fesse a képeit és le is írja azt, amit gondol.

Hát csak így, egyszerűen képekkel és szavakkal.

 
 

 

Profilkép



Utolsó kép


Archívum

Naptár
<< November / 2018 >>

Statisztika

Online: 2
Összes: 95349
Hónap: 1782
Nap: 52